Félmaraton 42 évesen, életedben először – Gábor története

Gábor az első mentoráltam volt. 2023-ban kezdtünk el együtt dolgozni.

Nem egy klasszikus sportoló típus. Saját szavai szerint gyerekkorától küzdött a súlyával, és a futáshoz úgy állt, „mint Tom és Jerry a mesében.” 100 métert is csak kínkeservesen tudott lekocogni. Versenyre menni? Szó sem lehetett róla. Félmaraton? Kizárt.

És mégis. 2,5 évvel később ott állt a célban – 21 kilométerrel a lába mögött.

Hadd mesélje el ő maga, hogyan jutott el idáig. Azért döntöttünk úgy Gáborral, hogy megosszuk ezt a történetet, mert hiszem: másoknak is segíthet egy kis motivációt szerezni.

Gábor története – saját szavaival

„Gyakorlatilag gyerekkorom óta küzdöttem a súlyommal, és mondhatni elég sok sportot ki is próbáltam. Igaz, főleg számítógépes játékok formájában, szóval lehet, nem véletlen 🙂.”

Viszont el kell mondjam, szerintem ez is egy folyamat (és egyben az első tanácsom): tartósabban tudunk valamit csinálni, ha úgymond megérik bennünk a szándék. – Én legalábbis így voltam ezzel.

Egészen addig, amíg csak külső „kényszer” hatására elkezdtem valamiféle diétát (amiben sosem hittem igazán, az étrendben, változtatásban viszont igen – és szükséges is) vagy mozogni, pl. mert már annyira rágták a fülem miatta, sose tartott sokáig. De onnantól, hogy én akartam változtatni, valahogy könnyebb is lett.

De, hogy én valaha is le fogok futni több mint 20 km-t?

Én, aki a futáshoz mindig úgy álltam, mint Tom és Jerry a mesében… (és lám, tényleg, hiszen vannak részek, ahol barátok 🙂), és 100 métert is csak kínkeservesen tudtam lekocogni… Az biztos, hogy minimum kinevettem volna azt, aki ezt előre jelzi – de még a tesi tanáraim is. Mindegyik.

Végül egyébként úgy kezdtem el pont a futást, hogy átgondoltam, mi az, ami az egyik leghatékonyabb, és az biztos volt, hogy valamiféle cardio edzésnek kell lennie – és lássuk be, a futás az egyik leghatékonyabb ebből a szempontból.

Így hát elkezdtem először futópadon, csak szakaszosan felváltva pici séta, pici kocogás alapon mozogni, összesen nem többet, mint 2-3 km-t. Majd ebből egyre nagyobb távok lettek, közben le tudtam kocogni egyhuzamban 1 km-t is – nah, az nagy szó volt.

Majd végül rájöttem, hogy ez nem is annyira bonyolult, és lám, minden hiedelem ellenére, ez bizony megy nekem is. Végül már el is hagytam az edzőtermet, és azóta csak a szabadban, mert kezdésnek nem rossz a futópad, de a hajtás miatt bizony egy picit átverés.

Így kezdetekben azon kívül, hogy legyek egészségesebb és tudjak egyre nagyobb távokat egyhuzamban kocogni… nem is volt különösebb célom. Se versenyre nem akartam menni, se a saját rekordjaimat hajszolni. Mindig úgy gondolkodtam erről, hogy felesleges, és hogy a versenyszellem nem nekem való. Az edzés viszont ezt megváltoztatja. Először csak kíváncsiságból, aztán már lassan az egyik fő motiváló erővé vált, mert a motiváció bizony nagyon fontos, ha valamit tartósan szeretnénk csinálni.

Az első 20 kg fogyás után nyugodtan mondhattam volna, hogy ez akár már elég is lehet.

Normális testsúlyú úgyse leszek, 20 kg-ot leadtam, mi ez, ha nem eredmény. Az, de még nem az igazi (nyilván számít, honnan indulunk). Az egyre hosszabb távok, az egyre gyorsuló km-ek segítettek fenntartani a motivációt, hogy akár esik, akár fúj, menjek és csináljam – egy szóval, hogy napi rutinná váljon az edzés.

Versenyek

A versenyekhez való hozzáállásom az első verseny alkalmával változott meg, ahol az a rengeteg ember, a hangulat, a közösség teljesen lenyűgözött. Aki mozgásra adja a fejét, pláne ha futásra, szerintem ne hagyja ki ezt az élményt.

Amikor találkoztam Gellérttel és a Balance Your Life programmal, ő volt az, aki először erőltette a célokat, és elterelt a tudományosabb irányba: hogy ha fejlődni szeretnék, akkor bizony kellenek a célok, és nem feltétlen elég edzésnek, hogy „jó lenne gyorsabban és hosszabban futni” (még ha egyébként leegyszerűsítve tényleg erről van is szó).

Mindenki más és más, én kimondottan az a típus vagyok, akinek kell a társaság, akinek ez plusz motivációt jelent, mert a barátaimért sokkal többet vagyok hajlandó megtenni, mint saját magamért. Egyébként az első versenyre is így jutottam el – és lám, nem bántam meg.

Szóval Gellérttel elkezdtünk dolgozni a technikámon, odafigyelni a regenerálódásra, étkezésre (mert bizony ez is nagyon fontos), és segített megérteni olyan fontos fogalmakat, mint a nyújtás és a bemelegítés… lám, lám, feltűnnek a ködös tesi órák… 🙂. Szóval elkezdtünk közösen edzeni.

Minden egyre jobban ment, de szentül meg voltam róla győződve, hogy nekem bizony a 10 km-es táv minden igényemet kielégíti.

Egészen addig, amíg nem teljesítettem vagy 8 ilyen versenyt, és kezdtek picit unalmasak lenni.

Tavaly pedig, látva a többieket, a semmiből eszembe jutott, hogy lehet, én is megpróbálom. Lesz, ami lesz, sikerül, ahogy sikerül – a cél tényleg csak annyi volt, hogy ne szedjen össze a seprűs autó. Persze Gellért folyamatosan mondogatta, hogy amúgy ez nincs annyira messze (mármint nem a seprűs autó), mint ahogy én gondolom, de valahogy ezt sose akartam elhinni.

De végül sikerült, és ma már konkrétan állandóra bekerült az éves „versenynaptárba”, hogy ha nem is minden versenyen, de bizony évente legalább 1 félmaratonon el fogok indulni.

Ez nélküle biztos, hogy nem sikerült volna, mert egyrészt félúton tuti elvesztem volna a motivációt, másrészt egy ilyen teljesítményhez szerintem mindenképp jó egy külső segítő, aki figyel, elemez és segít ott, ahol jónak látja – és persze megoszt néhány tapasztalatot is, hogy mire érdemes figyelni, mit hogyan érdemes csinálni. Még akkor is, ha alapjában mindannyian különbözőek vagyunk, és nincs egy általános edzés vagy metódus, amit ha végigcsinálsz, akkor egy 70 kilós szupermodell leszel 🙂.

Örülök, hogy végül ezt az utat választottam, és köszönöm, hogy a körülöttem lévők nem hagytak letérni róla.

Köszönöm, ha végigolvastátok, és mindenkinek csak azt tudom javasolni: higgyetek magatokban, és igen, meg tudjátok csinálni!