A „buta” tyúk az udvaron tudja, az okos ember mégsem képes elkerülni azt, ami árt neki.
Okosabbak vagyunk, mint valaha.
Mindent mérünk. Lépést, pulzust, alvást, kalóriát. Csak éppen magunkra nem vigyázunk.
Mintha nem lennénk elég fontosak saját magunknak.
A tested nem a szemeteskukád. Nem kísérleti telep. Ez az egyetlen hely, ahol élni tudsz.
Tiszteld meg annyival, hogy nem próbálod átverni. Hogy nem adsz neki szándékosan olyat, amivel nem tud mit kezdeni. Nem tökéletességet kér. Csak azt, hogy ne bántsd.
A testünk bölcs.
Ha megégetjük a kezünket, fáj. Ha eltörik a csontunk, fáj. A fájdalom üzenet: állj meg, itt baj van, tegyél valamit.
Csakhogy a Teremtő valószínűleg nem számolt azzal, hogy miközben a természet terített asztallal vár ránk, mi olyan anyagokat fogunk magunkba tömni, amelyek teljesen életidegenek. Élelem helyett élelmiszert, ipari terméket, amit gyárban terveztek, nem a földben nevelték.
Erre a testünk nem kapott vészjelzőt. A máj nem fáj. Csendben tűri. Napról napra, évről évre, szó nélkül dolgozza fel, amit nem neki szántak, és raktározza, amit nem tud elhasználni.
Azt hisszük, ha nem fáj, akkor rendben van. Pedig csak arról van szó, hogy a testünk nem tud kiabálni. Mi pedig ezt kihasználjuk.
Ha végre jól bánsz vele, újra tud épülni.
A máj megbocsátó. De nem fog örökké várni. Következő bevásárláskor, a polc előtt állva kérdezd meg magadtól: enni vagy lenni?
(A cikk tájékoztató jellegű, nem helyettesíti az orvosi kivizsgálást.)
